Élet a Magnóliák Műhelyében

Nagyvázsonyban jártunk. Mi jut erről eszetekbe? Nekem most már a Postamúzeum. Miért? Ehhez kell egy kis olyan általam buherált "utikönyves" leírás. A Múzeum egy régi parasztházban kapott helyett a vár tőszomszédságában. Érkezésünkkor 45,5 fok volt - így nem meglepő, hogy a hűs, árnyékos padokon megpihentünk. Ez a kiváló hely, éppen a múzeum bejárata mellett volt. Megláttam a feliratot - és egyből tudtam - ide most bekukkantunk..

A kiállítás 3 teremben foglal helyet + még van egy kocsiszín a postakocsiknak. Egyik teremben a posta története van, a másik teremben a telefon története és a harmadik, fogadó szobában a telex kapott helyet és némi kezdetleges mobil technológiai kiállítás.

A telefon történetét bemutató szobában játszottunk telefonos kisasszonyt - működő központok vannak kiállítva. Nagyon vicces volt, a Múzeumban dolgozó hölgy elmesélte, hogy akkoriban  - és ez a '60-as évekig volt - bizony egy-egy távolsági hívásra Nagyvázsony-Budapest viszonylaton - bizony fél napokat is kellett várni. Azon morfondíroztam, hogy a mai világban, amikor még az is számít, milyen gyorsan reagálunk egy-egy hívásra, e-mailra - akkor ez hogy is volt közel 50 évvel ezelőtti időkig?

Aztán jött a MOBIL része a kiállításnak. A táska nagyságú mobiltelefontól - bemutatja napjainkig a készülékek fejlődését. Nagyon vicces, ez az a "történelem" amit már mi is végigéltünk.

Mindeközben ahogyan játszottunk a telexgéppel - amin én még bizony az első munkahelyemen dolgoztam - azon tanakodtam, milyen fura világban élünk. A technológia az elmúlt 100 évben többet fejlődött, mint előtte több ezer éven át nem! Most aztán már nincsen indok arra, hogy ne beszélgessünk egymással. Mégis minden kutatás arra mutat rá, hogy a verbális kommunikáció jelentősége erősen csökken. Ez nagyon furcsa ... Vagy csak nekem? Valahol azt érzem, hogy minél több lehetőségünk van valamit csinálni - lásd pl. mozgás, beszélgetés - annál kevésbé tesszük! Régen vártunk akár egy napot is a postán ücsörögve, hogy szeretteinkkel beszéljünk. És ma? Tárcsázunk és ha nem veszi fel AZONNAL akit hívtunk - kiakadunk és nemegyszer szóvá tesszük... És vajon megkérdezzük tőle, amikor elértük, hogy hogy van? De miért nem, mert bármikor beszélhetünk vele?

Most, hogy nyaralunk, sokat szemlélődöm. Sokszor csak aprócska dolgokat is elbámulgatok - persze csak addig, ameddig családom valamelyik tagja meg nem jelenik - és a maga cserfességével kér valamit vagy csak mesél ... Vagy éppen tőlem várja, hogy meséljek.

Ültem a kertben és egy magas fán egy harkály kopácsolt. Csodaszép volt. Fekete és piros. Haladt felfelé a fán és csak kopácsolt. Aztán átrepült egy másik ágra - és azt is végigkopogtatta. Jó nagy fa volt - így viszonylag sokáig nézhettem.

Számtalanszor láttam mostanában a Duna parton futás közben mókusokat futkározni a Római parti fákon. Nagyon helyesek - fel és alá rohangálnak - néha megállnak, körbekémlelnek és futnak tovább.

Azon gondolkodtam, hogy szoktak-e az állatok szabadságra menni? És ha igen, akkor ezt hogyan teszik meg? Elhagyják megszokott környezetüket? Mást csinálnak - mint mindig?

Nem vagyok egy nagy biológus - de nem mennek szabadsága. A megszokott környezetüket egyes fajok változtatják, ki folyamatosan, kis szezonálisan. :) 

Miért is kezdtem bele ebbe a kis monológba. A bambulás vitt el eddig és az, hogy nekünk embereknek miért van mégis szükségünk arra, hogy néha mást csináljunk? És ha eljön ennek az úgynevezett "kikapcsolódásnak" az ideje - utána miért látunk mindent más színben? Miért nem tudjuk ezt az érzetet megtartani?

Szerintem ott lehet a hiba, ha ott akarsz maradni, ahol kikapcsolódtál. Én nagyon várom az őszt - nagyon izgalmas lesz látni, hogy mait mi értéknek gondolunk - az nektek is az lesz-e?

Nagyon szeretünk különös dolgokat megismerni. Imádom az ismeretlen helyeket is felfedezni. A kedvenc foglalatosságom, ha elutazunk valahova - ott reggel felvenni a futócipőt és környéket úgy feltérképezni futás közben. Meggyőződésem, ahhoz, hogy kellő alapossággal megismerjünk egy helyet, egy embert, egy bármit - ahhoz közelség és idő kell és persze kellő nyitottság.

Persze azon is el lehet gondolkodni, hogy az ember miért éppen mindig az újat keresi? Miért nem elégszik meg a jól bevált dolgokkal maga körül. Biztosan vannak, akik az állandóság mentén élik az életüket, de mi nem.

Néha gondolkodom rajta közösen Dórival, itt a Műhelyben ezzel a mentalitással nem a nehezebb utat választjuk? Meggyőződésem, hogy annak tűnik, de sokkal izgalmasabb.

Elmesélek egy történetet: első NIA óra volt a Műhelyünkben. Nagyon vártam, mert volt már egy NIA-élményem, ami nem volt egyértelműen pozitív. De Saci megmutatta számomra egy új arcát ennek a mozgásformának. A tánc amúgy is kezd vonzó lenni számomra - de erről majd egy másik bejegyzésben. Az óráról PRÍMA érzetekkel jöttem ki.
Egyből elkezdtek cikázni a gondolataim. Ki az, aki ugyanilyen boldogan és megelégedetten jönne ki az óráról és nyitott kipróbálni valami egészen mást, mint amit más helyeken megszokott? Eszembe is jutottak néhányan, írtam a NIA-ról néhány embernek. Néhányan jönnek azóta is hétről -hétre. Aztán volt olyan történetem is - amikor valakit lebeszéltem róla. Na ez persze lehet, hogy badarság, mert soha nem lehet tudni kiből mit hoz ki egy új élmény. Közülük is volt már olyan vendégünk, aki eljött - és maradt - pedig nem gondoltam...
Jó, hogy sokan  nyitottak vagyunk az újra - mi pedig megkeressük a társainkat!

Úgyhogy maradunk a magunk által kialakított kaptafánál! Belevágunk még sok-sok ismeretlenben a közeljövőben. Ahogy egyre többen vagytok körülöttünk - nagyon hisszük, hogy mindenki számára találunk és kínálunk majd valami különlegeset. Már tudjuk, hogy sokan igényeljük azt, hogy legyen egy hely, ahol figyelnek ránk! Remélem, a Magnóliák Műhelye lesz ez a hely a számotokra!

Amire most nagyon készülünk: próbaóra Port de bras és ISHTA jóga, egy nyílt hét a mozgásóránkra és nyílt nap sok új program bemutatására gyerekeknek /ez utóbbi kettő, még nincs fent a honlapon, de írunk úgyis még róla!/. Reméljük, hogy sokan lesztek majd nyitottak az új dolgainkra.

Tudjátok, hogy Duna őrült vagyok! Imádom szeretem - koszos, piszkos - sokaknak félelmetes - de bizony mi fürdünk és sportolunk is benne. Most csodás - a víz alacsony és kijönnek a homokdűnék. Nincs annál jobb, mint bármilyen vízi eszközzel - kivéve gumimatrac - vízre szállsz és megkeresed a saját kis öblödet. Letáborozol, piknikezel - vagy csak sütkéreztek... Most ilyen napok várnak rám - Dóri pedig kiugrik egy kis tenger-nézésre pár napra - haverok+fanta+buli.... Szerintem ő is kikapcsol - úgy ahogy kell!

Aztán a másik nagy kikapcs nekem ha a családommal vagyok. Mióta a Műhely van - azért sokkal többet vagyunk együtt - de jó azért együtt lógni. Persze az az igazi, ha még a kutyánk is jön velünk Bundás. És itt a Dunán velünk van! Arany élete van - nincs kerítés, önállóan jár le fürdeni és kergeti az összes macskát -akik a környéken fellelhetőek.
Itt nem baj, ha szabadon lófrál.

Most esett meg velünk, hogy én itt ülök és írok. Egyszer csak hatalmas ugatás a partról - lemegyek - az én kutyám és egy fehér cica acsarkodtak egymással szemben. A cica volt a keményebb - a gazdája monda, hogy ő bizony az én kutyámért aggódott. Én is, de nem tudom lebeszélni a cicaellenességről... Ezt a jelenetet 20 ember követte a parton. Lehet, hogy fogadásokat is kötöttek - ki fog nyerni?

Fura egy életmód ám ez a Műhelyesdi. Nyaralunk és kikapcsolódunk - de ezer dolog kavarog akkor is bennünk. Rengeteg új impulzus ér bennünket nap mint nap Ebből nem lehet csak úgy kimaradni - még a homok-dűnéken sem! De ez nem baj. Ez nem túlpörgés - hiszen abban már volt részem, felismerem - hanem valami folyamatos alkotásvágy. Jó most visszagondolni arra, hogy egy évvel ezelőtt ilyenkor még csak beszélgettünk valamiről - amit mostanra már töltögetünk élettel. Hála nektek és azoknak akik ebben velünk tartanak...

www.magnoliak.hu

Zsuzsi - a SuziArtBag alkotója egy nagy kincs műhelyünknek. A workshop előtt megérkezik - leül, a gépeket "puccba" vágja. Vagy már megérkeztek az alkotni vágyó vendégeink - vagy szállingóznak. Előkerülnek az anyagok, minta - amit Zsuzsi már előre otthon elkészített - olyan ArtBag-esen. Aztán a precíz leírás vagy a pénztárcánál a szabásminta. Nem tudományosan - hanem még én is megértettem - pedig elhihetitek - ilyet közelről még soha, de soha nem láttam... Hazudta! Anyukám régen a Burdát - csak úgy nézegetésre meg-megvette. Na abban középen láttam mindig egy köteg barna papíron rajzokat -gyorsan ellapoztam onnan, mert egy kicsit "ijesztő" volt a számomra! :)

Az előkészületek megvannak és ekkor csapdába kerültem. Zsuzsi a vendégek előtt szépen halkan, és finoman, de némi határozottsággal a hangjában megkérdezte: " Akkor te is maradsz? " Mit lehet erre mondani? "ÖÖÖÖ sok a munkám" vagy" jaj maradnék nagyon, arra is készültem, de sajnos nincsen több varrógép"... IGENT mondtam... Már csak azért is,mert megláttam, egy MUFFIN-os rózsaszín anyagot és gondoltam, a lányom, aki éppen nyaralt, hogy örülne egy csoda-pénztárcának, amin az általa imádott MUFFINOK vannak. Mindent a gyerekért!

Nem untatlak benneteket a részletekkel! Nem volt számomra egyszerű a helyzet, nincs gyakorlatom a varrásban, közben egy fél órára el kellett szaladnom, meg azért a Műhelyben mégiscsak valamiféle háziasszony vagyok.... De született valami - még ha nem is teljesen önállóan - de MEGCSINÁLTAM. A Luca örült nagyon - azóta hordozza mindenhova! MEGÉRTE!!!!

Ami viszont igazi nagy siker volt a számomra: a résztvevők elkészítettek egy-egy tárcát és nagyjából mindenki még magával vitt egy adag anyagot - egy másik tárcának!
És alkotás közben beszéltünk az anyagokról, az álmokról:ki mi mindent csinálna, ha a nap 48 óra lenne; kézműves vásárokról és sok mindenről. Elfogyott a limonádé és hiszem, aki eljött jó érzéssel és egy csodás pénztárcával térhetett haza!

Képek forrása: http://www.suziartbag.hu/ és www.facebook.com/magnoliakmuhelye

Húgom barátnője Orsi költözik. Nagyból kicsibe... Mi legyen a sok holmival, amit maximum bedobozolva vihetne tovább magával. Annak meg mi értelme? Így kitalálta, megszabadul tőlük. Sok - sok mindent Anya - otthonnak, Öregek otthonának ajánlott fel. Azonban marad sok értékes és szép tárgya - ami vevőért kiáltott! 

Népi megfigyeléseimet a látogatókról megosztom veletek:
Gyakorlatilag kevés volt azon látogatók száma, akik üres kézzel távoztak. Ha mást nem: egy üveg Grappa díszüvegben - a tulajdonos 15 évvel ezelőtti olaszországi útjáról. A Grappa ára 200 forint volt... A vevő ajándékba vette. :)

Aztán a gyakorlott garázsvásár látogató /gyGV/ volt! Én azt hiszem ez egyfajta hétvégi program az ő számukra. Ráadásul meg lehet ismerni rajta keresztül kis országunkat - hiszen nincs már olyan országrész, ahol ne szerveződnének ilyen vásárok. A gyGV bizony alkudott. DE mindenből. Mindegy, hogy az 200 forint vagy 1000 forint volt. Nagyobb összeget azért nem írok, mert őrá, erre a látogatótípusra jellemző volt, hogy nagy értékű dolgokat nem is vett.

Aztán voltak a megfontolt, helybeli látogatók /mHGV/. Eljöttek, körülnéztek. Hazamentek megebédeltek visszajöttek - elvittek két -három valamit. Aztán uzsonna - és utána újra ott voltak - ekkor már csak 1-2 dolog ment velük haza. Viccesek voltak - maguk is mulattak magukon, megfontolták és vitték! Nagyon aranyosak voltak ők a mHL csapat!

És ne feledkezzünk meg - az első magyarországi vagy NON GYAKORLOTT /NGYGV/ vásárlátogatóról. Ő volt az, aki bizony a nagyobb értékű tárgyakat vásárolta meg! Sokat morfondírozott, de kis tanakodás után megvásárolta - sok esetben alku nélkül! Ez a vásárló típus már járt ilyen vásárban, DE NEM ITTHON!!!! Cosmopolita szemlélettel bír és tájékozottság volt a jellemzője! Ők bizony az eklektikus stílusban berendezett lakásukat szerették volna feldobni egy-két egyedi darabbal!
Itt jött a meglepetés számomra! Több vásárló "ebből a típusból" ismerte a műhelyünk hobbi lakberendező kurzusát ... Jó érzés volt, hogy ismerték többen Dittát az Otthonkommandót és bennünket is.... 

Összefoglalásként - sokan voltak és szinte mindenki vitt valamit! Mindenki boldog volt az "ÚJ" szerzeményekkel és a tulajdonos is boldog volt, hogy másnak is örömöt okoz az, amit ő is valaha örömében vett... Jó volt sok boldog embert látni! 

Hajnal. Futás.Duna part.Kutyasétáltatás. Ez csak egy megszokott reggel. Gyermekem mellettem görkörival. Ezt imádom. Az út elején elkezd csacsogni - és megváltjuk a világot mire hazaérünk. Igazi olyan sportolás - amitől minden igazi sportember kibukna - de mi imádjuk.

Ma nem az élet nagy dolgai voltak terítéken, hanem az én leányom, ami eszébe jutott elkezdte angolra fordítani. Én teljesen ámultam és bámultam. Miért????

Kezdem a kályhánál. Ez az első év, amikor az én leánykám a suliban elkezdett angolt tanulni. Unta, utálta, nem értette. Nem csoda - olyan nyelvtant tanultak - amit még magyarul sem tud definiálni. Szerintem birtokos névmás - így kimondva elég "arabnak" tűnik egy tízévesnek... Néhány vers volt - de inkább a könyv párbeszédes része. Úgy egész évben ugyanaz a tíz oldal. Elkeseredtem. Értelmetlen - manapság -amikor még fontosabb, hogy beszéljünk idegen nyelveket?

Aztán jött Dóri - és elkezdtek játszani. Aztán jött egy kis osztálytárs - Bodza - és együtt még vidámabb. Játékok - dalok - egy kis mókázás. Nem sokszor - mert a fogadalmaink ellenére is csak néhány alkalomról beszélünk! De ez az eredmény - egy gyerek magától, vidáman csak úgy .... Mondja és mondja ... "What's your name? ......

Meg vagyok győzve - ragad a gyerkőcökre minden - és itt jön a mi feladatunk - MUTASSUK MEG NEKIK A VILÁGOT!!!!! Ne habozzatok kedves SZÜLŐK - halljátok gyermekeitek IGÉNYEIT ! Ha kell - áldozzatok rá időt - és vigyétek! Ne törődjetek bele abba, ha egy fontos - mai világban alapelvárást - nem megfelelő szinten mutatnak meg a gyereketeknek! Lépjetek tovább - és keressétek meg a magatok TANÁRÁT. Onnan ismeritek fel - hogy a gyereketek vidáman megy az órára és ha beszélgettek róla - még a legzárkózottabb gyerek is mesélni kezd!